Egyedül vagyok most itthon, illetve előfordulnak még ketten: Gigi és Harcos, a két macska.
Pénteken egy hétre elbúcsúztam szeretett munkámtól és munkatársaimtól – jó érzésekkel, néha már sikerélményekkel telve -, hazajöttem, lassan sötétedett, hosszabbítóval kivittem a kerti asztalra egy lámpát, egyedül vagyok, nyár, vörösbor, cigi, írás: ennél tényleg kevés jobb dolog van. De nem is, mert a reggel is ilyen: tejeskávé a kék hintámban, korai, friss fényben, tegnap nem sok bor és cigi volt, tehát nem másnaposan. Jaj, ez a kert. Jaj, a macskák. A kert. Nem pontosan látom, hogy lesz nélkülük.
Ez nagy, romantikus kert, félig vad, félig domesztikált, olyan angolkert stílusú, nem lepne meg, ha az almafa mögött felbukkanna Willoughby dúltan. Az előző lakók rendes kertészek voltak, látszik még a nyomuk, vannak cserjék, bokrok, virágok, de mi nem vagyunk rendes kertészek. Rendetlenek sem, Phelps pánikszerűen le szokta nyírni a füvet, egész nap berregteti a fűnyírót, utána elégedetten nézi a ződ gyepet. Én annyit teszek a kertért, hogy ülök benne és szeretem, szemlélem.
Olyan nagy, hogy a füves kis focipálya mellett, ahol a kisfiúk, s néha apáik is Messit szoktak játszani, van cserjés, virágos területe is. Ja, ezt már mondtam. Valamint kedves fenyőfák is, melyek alá nyolcemberes baráti társaság könnyedén le tud, le szokott ülni ebédelni. És vannak borostyánnal benőtt árnyékos részek a kerítés mellett a csapnál, ahol a mélyzöld nedvességben minden titok, mint a dzsungelben, és a színektől, a napfénykerülte hűvös homálytól, nyári földszagtól, azonnal visszakerülök a gyerekkoromba, de annak is a jó részébe ám. Imádom ezt a kertet.
Mostanában, hogy itt ülök reggelente és próbálom felfogni, hogy nemsokára nem lesz kertem, a macskáim nagy kegyesen kitüntetnek szeretetükkel. Főleg a Harcos, aki eddigi szokásától eltérően felugrik ölembe – eddig maximum odakiáltott nekem, hogy adjak már reggelit, aztán folytatta a cserkészést a rigókra -, szóval a Harcos felugrik rám, valósággal átölel, még kis karmocskáit is beleakasztja pólómba. Nem látom mi lesz pár hét múlva, mi lesz velem kert és macskák nélkül. Erről még lesz szó.
De a jövő héten hagyjuk a költözési szorongást! Irány az írótábor, ahonnan a blogger mindenről be fog számolni: milyenek az írók közelről? A szekszárdi borvidék közepén tartott, egyhetes, koedukált írótábor vajon mennyiben szól az alkotásról, s mennyiben a – tapasztalataim alapján bizton jósolható – féktelen italozásról, a szentivánéji álom stílusú üzekedésről?
Mi értelme van az egésznek, lehetek e még sikeres írónő, aki miután megírta az év női regényét, a Nők Lapja címlapján ül talányos mosollyal – kis retus, natúr smink, farmer, kék blúz -, és arról nyilatkozik, hogy negyven felett kezdődik egy nő élete, vagy maradok ebben a heti két blogbejegyzéses műkedvelő kategóriában muhahahaha? Fikázzák-e egymás írásait a hallgatók? És az írótanárok meddig mennek el a hallgatók írásainak ekézésében?
Ki rohan ki sírva a Kukorelly féle gladiátorképzőből? (kedvenc részem, alig várom)
Van e már ajtó a kollégiumi zuhanynál, WC-nél? Milyen Mészöly híres pincéje előtt üldögélni?
Szeretem a napot. Szerelmes vagyok a verőfénybe, a kék égboltozatba. Kánikula kell nekem, tomboló, mértéktelen nyár. Harapnunk kell a napfényt, és mérgeznünk, fogyasztanunk magunkat, hogy érettek legyünk a halálra. Ottlik Géza
Meguntam félni 