Átcuccol, örül

felni

Gidalelkű, tavaszléptű, csiliscsokis Olvasók, Ti, Ti kincseim!

Gyertek velem a blog.hu-ra, oda megy át a Félelemblog.
meguntamfelni.blog.hu
A költözési hercehurca miatt ezen a héten nincs új poszt: itt már nem, ott még nem.
De a jövő héten lesz! Leveleitekre, üzeneteitekre a válasz:
én is titeket. Nagyon.
Ne féljetek,
dontvöri!
(Kispál és Borz)

 

Reklámok

Férfi olvasószemüveggel

 ferfi12

Óda, himnusz, vallomás az érett férfihoz. Fényes reggel figyeljük meg azt a pompás példányt, aki most halad át a Moszkva téren. Ne mozdulj, ne beszélj, csak nézd.

A férfinak, ha már olvasószemüvege is van, lelke is van.
Abban pedig lassú, erős mozgások vannak. Alul, mélyen áramlanak benne a tektonikus lemezek, senki nem észleli azokat, még ő sem, bolygójának egyedüli lakója.
Van, hogy érzi, hogy hegység gyűrődött benne az évek során.
De olyan is van, hogy nem látja a Himaláját, csak a csiribiri vulkánkitörést. Olyankor áll a kráter szélén, csodálkozva bámul a kürtőbe, és nem is megállapítja, inkább kérdi: ez is én vagyok?

Zavarja, hogy szemüveg kell neki, zavarát rögtön ki is neveti. Mindig keresi, hol a szemüvegem, riadtan tapogatja zsebeit, hunyorítva nézi a telefonját, a papírt. Szemüvegét felveszi, leteszi, megint fel, beszél, átnéz felette, megint leteszi, megint keresi.
Pedig végtelen szexi vele, olyan, mint egy docens.
(Doktor Rosst várják a kettes műtőbe, Doktor Rosst várják a kettes műtőbe! A Vészhelyzet és a Doktor House miatt ilyen hihetetlen vonzóak a sebészek? Rejtély.)

Nem tudja – azért kicsit tudja -, milyen jó pasi, de ez nem érdekli. Nem ez érdekli. (Ettől őrjítően jó pasi.) Nem piperkőc, hanem tiszta, és az illata, a saját illata szédítő. (A piperkőc mindent megtesz, azért, hogy vonzó legyen, és a görcsös igyekezet miatt mégsem az. Az O. Sz. Férfi semmit nem tesz ezért, ettől az.)

Ritkul a haja, ez már jobban zavarja, mint a szemüveg. Testesedik, erre hiú, de üdítően másképp hiú, mint a nők, nem abból a kétségbeesett pánikból. Komolyan hiú: megállapítja a tényt a test múlásáról, elkezd sportolni. Rászokik, onnantól kezdve másért csinálja. Fut a halál elől. Aztán már nem is a halál elől, csak fut. De komolyan ám. Ha úszik, nem szarozik, komolyan úszik. Minden nap. Komolyan veszi a dolgokat. Cigit is letette.

Felelőségteljes, viszi a cuccot. Mindent visz, térdig érő szűz hóban, szánon húzza maga után a gyereket, a betegeskedő szülőt, a jajsegítskiegykilóval barátot, az ezer, időről időre újratermelődő számlát. Betér a pubba, iszik egy single maltot, fizet a pultnál. Kimegy, hám, szán, tovább.

Erős, nyugodt, nem invazív, hanem őshonos. Már nem szikrázó srác, mint huszon-, harmincéveiben, ez már a tűz. (teletömte a kályhát fahasábbal, merő izzás az egész, vassal piszkálja, nézi a ragyogást, elégedett, hallgat) Most már nagyon tud szeretni. Tudatosan boldog a gyerekeitől, vagy egy jó levestől. (nagyon finom – mondja ezt is komolyan) Szindbád, aki sehol nincs otthon, és mindenhol otthon van. Csak magában van otthon. (Latinovits felnéz, októberi napsütés, vörös borostyán zuhatag közt egy ablak félig nyitva)

Az olvasószemüveges férfi érett bor, de nem nehéz, gyomrot megülő villányi, hanem hatputtonyos negyvensokéves tokaji. Desszertbor, néhány korty a menyországból. (Ezt várjuk legjobban: jó, de mi lesz a desszert?)

Már nem akar győzni, illetve már nem úgy akar győzni, mint csikókorában. Nádas Pétert egyszer idegenek megütötték az utcán. Elmesélte, hogy milyen volt felfognia azt, hogy lehet veszíteni, akár ilyen nyers, egyszerű helyzetben is. Van, hogy az ember a földre kerül. Van ilyen – ennek az elfogadása az igazi erő, mikor rájön, hogy nem lehet mindig győzni. Fail better. (Iskola a határon) Sírt már nő miatt, meg mikor a gyereke született vagy mikor meghalt a nagyapja. Vagy éppen nincs semmi tragédia, csak magába roskadva ül a kanapé szélén, bámul maga elé, ma brutál napja volt.

Sok minden árulkodik arról, ahogy autót vezet. Uralja a kocsit, az a legszebb, mikor előzésnél, sávváltásnál a visszapillantót figyeli. Akkor a legszebb mikor valamire figyel.

És miket tud mondani, csak úgy, a semmiből! Sávváltás közben könnyedén odavet pár szót, és egy mondattal megint feltárja valamelyik titkos, mély termének kapuját. (Amit a jól ismert Kékszakállú, add a kulcsot, add a kulcsot, mert szeretlek-es hisztérikus követeléssel sajnos nem lehet elérni.)

Szája sem, pénisze sem hazudik, transzparens lény. (hazudni fárasztó, meg idő sincs már rá) Az ölelések közötti halk, nevetős beszélgetésben kinyílik a szíve. Olyan, mint az engedelem, két szeméből ragyog a szerelem a sötétben.

De a legjobb a mosolya. A mosolyráncai a legjobbak.

Pompás lénye horizontját tájsebek tarkítják, a veszteségek lenyomata. Talán ezért is kiváló a humora.

Kabátzsebének mélyén olvasószemüveg, lelkének mélyén lassan áramló tektonikus lemezek, ezekkel megy át a Moszkva téren –
X generációs, így hívja a teret.
Sebezhető és győztes, erős és esendő. Milyen gyönyörű! Nyilvánvaló annak az igazsága, hogy Isten a saját képére teremtette őt. Nem is siet, nem is ballag, hanem sétál. Teljes tévedés a megszerzése, visszaszerzése, elcsábítása, birtoklása, megtartása meg a többi parádés női téveszme. Csak nézd milyen. Szabad.

Sonny vagy Sunny, a pitbull

cigi6

Ettől is, hogy féltem! A kilencvenes években alakult ki a gyilkoskutya rettegésem.
Akkor kezdtek elterjedni a – legtöbbször péniszhosszabítónak vásárolt – harci kutyák, és tuszakolták be kutyaiskola, nevelés nélkül lakáskákba, kis udvarokba a helyinagycsávók ezeket a lényeket. Akkor kezdek jönni a vérfagyasztó hírek szétmarcangolt gyerekekről, idősekről, akiket óvatlanul nyitva hagyott kapukon kirontva, megtámadtak a —–
Aáááááááááá.
Eddig jutottam a szövegben, kigondoltam, hogy leírom esetemet azzal a pécsi bull terrierrel, Szonival vagy Szanival, akivel egy utcában laktunk két évig, akinek nevét, a gazdája,  Erzsi néni, baranyai tájszólással valahová az „o” és az „á” közé lőtte be, hol így, hol úgy mondta – és én végig csak remélni mertem, hogy a kutya nem a Keresztapa hirtelen haragú Sonnyjáról, hanem a Boney M. Sunnyjáról kapta a nevét –, ezt akartam megírni, de nem bírom. Áááááááá.

Elhatároztam, hogy leszoktatom magam arról, hogy csak és kizárólag cigizve tudok írni. Mert ez van. Ezen kívül csak buliba meg igazán nagy stressz hatása alatt cigizek, tehát nagyritkán.
(ésapasimsedohányzik felkiáltójel)
Na, gondoltam, ez a hétvége lesz az, mikor kipróbálom milyen cigi nélkül írni. Kiterveltem, ha esetleg szenvedek – a terv szerint kicsit, épp csak -, megfigyelem az addikcióm, mint egy petricsészében tekergő férgecskét. (enyimé)
Jóvan, most nem tudom megírni a kutyásat. Ennél még rosszabb, hogy az elbeszélést sem tudom tovább írni, amit a Péterfyhez akarok vinni a héten. (pedig!) Semmi nem jut eszembe. (de. egy dolog azért igen)
Nem, nem megyek le a pékségbe finomított lisztből készült, puffasztott, töltött szirszarért!
Kínlódok, kattingatok, belefutok egy trailerbe, francia romantikus film: „Elza sikeres írónő, aki a könyvbemutatóján találkozik egy férfival stb. stb.” – és mit látok?! Sophie Marceau mint sikeres és ötvenévesen is persze gyönyörű, karcsú és sikeres írónő a trailer negyedik másodpercében rágyújt! (jellemző. franciák!)
Most egy kicsit porszívózok, meg ilyenek. A blog át fog költözni a blog.hu-ra gyertek majd oda is. De ezt úgyis mondom még. (Feltéve, ha írok még ever az életben. Ha nem írok, hanem mondjuk, porszívózok, nem hiányzik. Ezért most megyek porszívózni. Ezt már mondtam.)

Örkény István: Anyu

gyerekugrik

Az Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek. (…)
Az Üllői út vége táján nincs is más, mint az anya, kézen fogva, a kisfiával.
Magas termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természet. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel… Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy.
A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. (…)Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít a két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca – nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén – valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé.
A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett
az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen:
– Lacika, szervusz.
– Szerbusz, anyu – mondta a kisfiú.
Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba, és azt mondta:
– Most átmehetsz, Lacika.
A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, a lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.
Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt, és nézett a villamos után.
Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. “Miért nem megy át az a gyerek?” – töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcába, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt. Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyről, ahol búcsút vett az anyjától – de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek, teherautómobilok, szembejövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők – mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna…
Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő.
Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket… Így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk…
Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről.
Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs a látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam – mert írva állt anyu homlokán -, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.

Akik élnek, azok délnek mennek

noolaszorszagban

Jósorsom Firenze mellé vetett néhány napra, jóbarátokkal!
Most érkeztünk, még nem is tudok mit írni, három éve nem utaztam – pedig az a legeslegjobb. nem, van még, ami ehhez mérhető, de kevés -, és eljőve az otthoni fagyhalálos hírek, a stressz, meg elcseszett ügyeim dermedék januárjából,
jelenleg egy kisváros mediterrán főterére néző ablakánál ülök, lábam meleg radiátoron, mert itt is kurva hideg van, de ez enyhébb, meg egyébként is, ez középkoris, cinquecento tél – ötszáz éves házban lakunk, a falak olyan vastagok mint Lorenzo Medici… ööö, nem, inkább nem folytatom ezt a hasonlatot, valamint fagerenda, terakotta padló, wifi, Toscana -, és csak nézem az éjszakai főteret, olaszok még persze most is vigadnak, kávéházi asztalok kipakolva, mi itt fent Calvadost iszunk, Galamb és Bori zene nélkül táncolnak polárban, és megyünk majd az Uffizibe, és az egész szuperszenzációs.
Asszem még írok innen a héten, mert rá vagyok izgulva az ügyre, imádom Olaszországot, itt is mindig azt érzem, hogy otthon vagyok, habár Firenzében még nem voltam, de most, most majd megyek, sorsom kegyes.
Akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak. Ott fagynak meg, cinquecento nélkül.

A Karácsony előtti kisfiú

adventalexander

Rövid mese december huszonharmadika varázsos napjára.

Volt egyszer egy kisfiú, aki nem is a Karácsonyt, hanem a december huszonharmadikát szerette a legjobban.
Koromfekete éjszakának látszott, pedig reggel volt, hat óra, mikor Peti szívdobogva felébredt. A gyerekszoba ablakai a Körkocsis utcára néztek. Odakint nem rezzent a dértől csillogó világ. A több ágy körvonala és a halk szuszogás jelezte merre alszanak kistestvérei.

Ketyegett a tehenes falióra. Holnap lesz Karácsony. Erről álmodozott november közepétől. Reggelente egyre később világosodott, és délutánonként egyre korábban ragyogott fel néhány percre az alkonyodó ég vörös csíkja. A felnőttek sóhajtoztak, búvalbélelt nagykabátokban siettek fekete utcákon. Petiben viszont egyre nőtt az öröm, a várakozás. Még álmodott is a rücskös üvegajtón át összemosódva világítós színes fényekről.

December elején az adventi koszorú elfoglalta helyét az ebédlőasztal közepén. Anyával feldíszítették a lakást. Ha kisütött a nap, felfénylettek a színes selyempapírból hajtogatott áttetsző ablakdíszek. A mézeskalácssütésre átjöttek az unokatestvérek is, együtt szaggatták a fűszeres tésztát. Aztán már nem csak csillagokat szúrtak ki, hanem formáztak mindenfélét: házat, kiskutyát, szemüveget, meg szemüveges kiskutyát, házat fülekkel, házat szemüveggel, orral. Rengeteget nevettek, mikor kivették a sütőből a ducira sült süteményeket.

Telt a hónap, egyre több lett a jel. Anyáék nagy ruhásszekrényét, amibe egész évbe be lehetett mászni, egyszer csak bezárta valaki. A felnőttek csak vonogatták a vállukat, nem tudták kinél van a kulcs. Az utolsó héten a finomságokat, sütni és főznivalókat kellett megvenni. Azonnal kipattant az ágyból, mikor a Nagymama óvatosan benyitott a gyerekszobába és halkan megkérdezte: Péterkém, jössz piacra? Téli reggel a Városháza mögött gőzölgő sziget volt a piac. Nyüzsgés a hajnali sötétben. Nagymama sorbanállás közben ismerősökkel beszélgetett, és mindig ettek lángost a vásárlás után.
– Várod a Karácsonyt kisszívem? – kérdezte Nagymama.
– A huszonharmadikát várom. Az a legjobb – válaszolta Peti.
– Miért?
– Mert akkor még nem kell izgulni, de már jó. És mert még bármi lehet.
És most itt van a Karácsony előtti nap. A tehenes óra negyed nyolcat mutatott, a fekete éjszaka kiszürkült, a szoba jól ismert formáját mutatta. Havazni kezdett.
Felkelt. A felnőttek már ébren voltak, reggeliztek, kávéztak. Csodálatos, nagy rend volt a házban. Kistestvérei is felébredtek. A délelőtt órái lassan teltek, de ez jó volt, pont így képzelte, hogy ilyen lesz. Húga gyakorolt a zongorán, Ilonka néni a másnap esti vacsorához törölgette a porcelánokat, evőeszközöket. Mártásostál, halkés került elő a tálalóból. Holnap vendégek jönnek vacsorára, sokan lesznek.

Anya nevetése gurult ki a konyhából. Hadd lám csak a hóállásjelentést!- mondta Péter kapitány a Víztorony tetejére pillantva. Havazáskor ezt szokta mondani. A Víztoronyra már vastag, fehér sapkát kötött az ég. Soha ilyen szép napot. Apa felszólt az emeletre: Vegyétek a kabátot! Huszonharmadika és huszonnegyedike délután mindig elmentek vele a másik Nagymamáékhoz uzsonnára. Ma még nincs ünnep, csak az előtte van. De holnap, mikor majd hazajönnek és beszaladnak a kapun, az ajtón, aztán végig az előszobai folyosón egészen a csukott, homokfúvott üvegig, aminek apró göröngyei, dudorai színesen összemosódva fénylenek a mögötte lévő meglepetéstől, holnap már minden eldöntött és kész lesz. Ma még nincs kész az ünnep, csak készül.

Apa elhozta a sétára a fényképezőgépét is, fotózta a várost, a házakat. A havazás elállt. A másik Nagymamáékhoz érve a kicsik beszaladtak, Peti lassabban ment, meg kellett simogatnia a korlát levéldíszeit, ezt jövet-menet mindig megtette.
– Állj meg ott egy pillanatra – szólt Apa és a gépet állítgatta. Peti megállt.
A korlát vasszaga, a tél szaga, és a nyitott ajtóból áradó meleg kalácsszag keveredett.
Egy pillanatra felfénylett a halvány délutáni nap. Peti hunyorítva nézte, hogy közte és Apa között rózsaszínű a hó.

Hiába élni a szakadék szélén, kezdjük a végén

 

ferfitemel

Beszámoló Editnek férfiakról, télről.

Circikém,
odavagyok, romjaimban heverek. (nem)
Mostanában valahogy csak karácsonyi hangulatban andalgó, velünkkorú párok jönnek szembe –
akik tudják a jó párkapcsolat titkát,
akik nem dugnak félre, hé, gondolatban sem!,
akik drágámoznak és édesemeznek, fogdossák egymást társaságban is, meg kábé mindig,
akik tizenéves házasság és két gyerek után is minden héten (kétszer?) hatalmasakat huncutkodnak,
akik szelíden, őszintén, pohárdobálás nélkül meg tudják beszélni problémáikat, de úgy ám, hogy azt követően sem zörögnek csontvázak Bergsfjord gardróbszekrényükben (estjük zárása nyilván gigaszex),
akik tudják jól szeretni egymást élethosszan -,
szóval az elmúlt néhány hét során bizonyos tapasztalatok alapján szembe kellett néznem azzal, hogy valószínűleg alkalmatlan vagyok a magamkorú rendes életre, a normális viszonyra. (azmilyen?) (demivanhamégis?)
 Nem gond Circikém, magamnak csináltam.

De hiányzik a férfierő. A férfilét. A férfi. Férfi.
Nem, most nem a szexről van szó, hanem arról, hogy elvesztettem a postaládám kulcsát.
És, franc aki megette, sehogy nem tudom kipiszkálni belőle a számláim, nota bene a felszólító számláim. Szomszéd kulcsa nem nyitja. (A régi címre persze küldtek, Phelps felhívott, hogy a Katasztrófavédelemtől kaptam ajánlott levelet, wtf kérdeztem riadtan, azt felelte „látod, végre foglalkoznak az ügyeddel”)

Venni kéne egy másik, megfelelő postaládát, felfúrni, az egész projectet menedzselni, megoldani. Valamint el kéne érni, hogy végre elektronikusan küldje az ELMŰ és a Vízművek a számlákat. (Igen, tudom, regisztrációs ügyben is a gyengeelméjűség tüneteit mutatom, minden kódot és rejtélyes jelszót követelő honlaptól sokkot kapok. Képtelen vagyok követni, milyen számsorokat kérnek rajtam számon ezek a szigorú cégek.)
Ennek az lesz a következménye, hogy mindjárt kikapcsolják a villanyt meg a vizet. (amiket befizetnék, ha hozzájutnék a számlákhoz)

Vannak dolgok, amit csak a férfiak tudnak megoldani. Én csípőből megfőzök egy tízszemélyes, tízfogásos indiai vacsorát. Csípőből lövök. Kosztolányiról három órán át tudok beszélgetni, szóismétlés nélkül. Tudom mikor, hova kell tenni a hangulat végett gyertyát, mécsest. Kiválóan játszom ukulelén. Szórakoztató vagyok ágyban is. De egy elveszett postaládakulcs kifog rajtam. Vergődök a tárgyi élet talaján.
Nem tudok összerakni egy papírdobozt, hiába van rárajzolva egyértelmű nyilakkal hogyan s mikéntje.
Még mindig nem tudok párhuzamosan parkolni – habár kaptam barátoktól útmutatást mikor erről írtam, de én csak attól fogom tudni, ha valaki mellettem ül, és szól, hogy “most”, aztán mondja, hogy mit rontottam el negyedszerre is, és akkor ötödjére meglesz –, félek lemenni a pincébe a fáért, mert úgy érzem magam, mint Clarice Starling a különösen veszélyes sorozatgyilkosok között. Pedig ebben a pincében csak pókok vannak. Asszem. Nem tudom felfúrni a függönykarnist, és nincs kinek esedeznem, hogy ezt megtegye. Minden fúrós férfibarátom elfoglalt, nem ér rá (né und kétgyerek, karácsonyi andalgás stb.). A többinek meg nincs Black and Decker-e.

A férfiak befúrnak tiplit, feltesznek polcot, könnyedén bikáznak autót és nyitnak ki konzervet, tudnak regisztrálni pokoli honlapokra, tudnak gyújtóst szekercézni, felhozzák a fát horrorpincékből, beszorítják a fenyőfát a talpba, meg tudják oldani a Küklopsz problémát, és mindezek után Ithakában fel tudják ajzani az íjat.
Ezt szeretem bennük, hogy konkrétak, tömörek, nagyok. Nehezek. Leleményesek.
T
énfergek a felfúrandó képek, a bepurhabozandó rések közt. Nem rossz ez Circi, csak némileg hiányos. (gyerekeimről nem írhatok, megtiltották a kis mocskok. jól vannak)

Én is láttam a videót a héten, mikor a berlini metró lépcső tetejéről hátbarúgással küld le egy nőt a lépcső aljába egy férfi. (az nem férfi) Egyszer meg a Lehel piacnál láttam, mikor egy ötvenes pasit, aki bevásárlás után kezében nagy tálca tojással ment a feleségével, egy szembejövő srác véletlen vagy szándékosan meglökött. Repült a földre harminc tojás. A pasi beszólt, a srác rögtön ütött, majd mikor a pasi földre került ott rúgta tovább a fejét. Álltak körben a többi férfiak, nézték. Senki nem lépett közbe. A szörnyeteg kifulladt, abbahagyta, elsétált. A fekvő ember fejéből szivárgó vér összekeveredett a tojások sárga levével.
Erejükről nem tudják, milyen hatalmas.

Aztán egy nyári hétvégén láttam, mikor négy tüneményes Mekk Mester megvalósított egy bódét lécekből az egyikük telkén. Méregettek, morfondíroztak, vitatkoztak, okoskodtak, ástak, szögeltek, néha elcseszték, szivatták egymást, nevettek. Annyira viccesen és édesen csinálták, hogy odaültem a munkaterület elé egy hosszúlépéssel és csak élveztem az eseményeket. Nem tudják, milyen helyesek.

Dübörög bennük a tesztoszteron, ennek a csodájával sem lehet betelni. Engem fizikailag még nem bántott egy sem. Ja, még azt is szeretem bennük, hogy okosak, érzékenyek -habár sok érzelmi autista-, meg hogy a nőktől teljesen eltérő módon kommunikálnak, és hogy nekik semmi doboz is van a fejükben, ami sok mindenre magyarázatot ad, meg hogy speciális, koncentrált arccal fúrnak, és utána, mikor elkészült végre a nagy mű, felpattintanak egy sört és elégedett, na-ezt-megcsináltam pofával nézegetik a szöget, amit betipliztek.
Azt az arcot szeretem legjobban.

Azt mondtad Circikém, csak az első tél lesz nehéz. Benne vagyunk, és mégsem rosszkedvünk tele. Jóvanna, tényleg nem jár minden, csak hatalmas egóm baszakodik, ismersz.
De: a témát folytatjuk! A férfiak farkának csodálatos mivoltáról karácsony és szilveszter között írok.
Ölel
Lola
Ui: levelet a hét elején írtam, ma egy másik szomszéd kinyitotta a postaládát, rengeteg számla megvan! Regisztrálást megint megúsztam.